Horváth Dia írása
„Nem akarsz félszívű követőt – lényem Tiéd!” – egy időben minden ifjúsági konferencián, táborban felcsendült ez az ének, és több száz fiatal énekelte együtt megvallásként, miszerint teljes szívünkből szeretnénk Istent dicsőítő életet élni. Vágyakozunk-e arra, hogy ne csak fél szívvel kövessük Istent?
Menjünk vissza egy kicsit az időben Kálebhez! Nevének jelentése kutya, de nevének további értelmezései „elkapó, harapó, megragadó”. Káleb (kutya)hűséggel ragaszkodott Istenhez, és nevét arról ismerjük, hogy megragadta az ígéretet, és élete végéig kitartott mellette, ezért is mehetett be Józsuéval együtt az ígéret földjére. Káleb nevének másik jelentése „teljes szív”, szülei tehát azt kívánva adtak neki nevet, hogy gyermekük teljes szívvel tegyen mindent, amibe belekezd. Káleb bátran elhitte Isten ígéretét, mikor kém volt Kánaánban, és egész életében ez lebegett szeme előtt. Mózes 4. könyvében Isten így nyilatkozik róla: „De szolgámat, Kálebet, mivel más lélek volt benne, és hűségesen követett engem, beviszem arra a földre, ahol járt, és az ő utódai fogják majd birtokba venni azt.” Itt láthatjuk, Isten az Ő szolgájának nevezi, mely jellemzés az Ószövetségben igen megtisztelő volt, hiszen többek között olyanokról mondja Isten, mint Mózes, Dávid vagy Ézsaiás. Isten kiemelte Káleb hűségét, ennek következményeként pedig bemehetett az ígéret földjére.
Kálebben más lélek volt, mint a nép többi tagjában, akik gyakran zúgolódtak és lázadtak Isten ellen. Számomra az érdekes ebben a történetben, hogy míg az egész nép tanúja volt Isten szabadításának, csodáinak a pusztában, hallották az ígéretet, ők mégsem úgy élték életüket, mintha bíztak volna benne. Káleb viszont egész életét feltette erre, és teljes szívével hitte, Isten igazat mondott. A Káleb szívében lévő más lélek átformálta egész életét, és távol állt tőle népe bűne, mert hagyta, hogy Isten olyanná tegye, akinek teremtette.
Vágyakozunk-e Isten után? El tudjuk-e mondani a zsoltárossal (73,28): „De nekem olyan jó Isten közelsége! Az én Uramat, az Urat tartom oltalmamnak, hogy hirdessem minden tettedet”? Azt tapasztalom, a hétköznapokban túl sok dolog versenyez a figyelmünkért, mi pedig mindenre reagálni akarunk. Ha nincs fókuszunk, rengeteg téma, ügy veszi el a figyelmünket Isten országáról. Még oly sok, egyébként nagyon építő dolog is el tudja venni a figyelmünket és az időnket az Istennel való kapcsolattól, mint a szolgálat vagy a hobbi. Tudom, milyen az, amikor az ember annyira el van foglalva az Isten ügyével, hogy nem tűnik fel: a lelkemről nem gondoskodtam már egy ideje. Aztán erőtlen lesz a szolgálatunk, mert nem töltődünk Istennel, és végül kiégünk. Isten elsősorban kapcsolatot keres velünk, aztán jöhet minden más.
Szomorúan tapasztaltam keresztényekkel beszélve, mennyire hiányos a lelki látásuk, mert a csendességük mindössze annyi, hogy elolvasnak egy igét a Bibliából, hümmögnek, hogy de jó, azonban a szívüket ez a kis frissítő nem tudja formálni. Általában nem értik, miért reagálnak még mindig az óemberük szerint, miközben sokkal mélyebbre is mehetnének Istennel. Mikor Júda népe csak fél szívvel követte Istent, azonnal bálványimádó lett, azonban miután visszatértek a 70 éves fogságból, megtanulták a leckét, és soha többet nem imádtak bálványokat. Isten kegyelméből, nekünk már rendelkezésre áll a teljes Biblia, rengeteg igemagyarázat, ráadásul az egyetemes papság révén nincs szükség közvetítőre a lelki épüléshez. Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében ezt írja (4,16): „minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről”(Káldi), tehát a növekedésünkért mi vagyunk a felelősek. Az eszközök mellé már csak a hozzáállásunk szükséges ahhoz, hogy valóban teljes szívből kövessük a mi Istenünket.
Amikor az ember mélyre kerül, lehetőségünk van Isten mélységét is megtapasztalni. Ez különösen akkor van így, ha emberek már nem maradtak körülöttünk, csak Istenre számíthatunk. Dávid a 62. zsoltárban így kiált fel: „Részvétre vártam, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam.” Mikor már senki nincs, aki vigasztalna, Isten akkor lép közbe, és vigasztal olyan mélyen, ahogyan csak Ő tud. Szenvedésünk által Isten dicsőül meg, így helyzetünk egyáltalán nem céltalan. Nagyon bátorító azokat a bizonyságtételeket hallgatni, amikor elmondják emberek, hogyan erősítette meg az Istennel való kapcsolatukat egy-egy nehéz helyzet. Ha közelebb visznek bennünket az ilyen megtapasztalások Istenhez, bátran tegyünk hitet az Ő dicsősége mellett!
Nemrégiben egy filmet néztem, amiben az egyik szereplő lelkesen bátorította a főhőst, válassza a szerelmet, mert csak ezért érdemes élni. Belül berzenkedtem e kijelentés ellen, hiszen pontosan tudom, van ennél sokkal fontosabb, mégpedig Istennel élni. A Zsoltárok 16,11 így fogalmaz: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” Tapasztaltuk már, mit jelent Istennel a teljes öröm? Amikor boldogságunk egyáltalán nem függ a mulandó körülményektől, a beteljesült vagy beteljesületlen vágyaktól, az élethelyzettől, a bankszámlánk egyenlegétől. A gyönyörűség Isten jobbján pedig örökké tart, mert vele járva örök életünk lehet.
Nem tudom, miben szólított meg téged Isten. Talán át kell alakítanod a csendességeidet, vagy időt kell felszabadítanod az Istennel való kapcsolatodért, ezáltal le kell mondanod valamiről, vagy beszélned kell egy mélységedről; tedd meg bátran, így közelebb kerülsz ahhoz, hogy életed végén elmondhasd: „Ezt mondom az Úrnak: Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem.” (Zsolt. 16,2)
