Bereczki Lajos írása
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.”
(1Péter 1,3)
Ebben az igeversben és az ezt követő szakaszban megfogalmazódó hálaadó fohász arra emlékeztethet bennünket, hogy a feltámadás és a reménység szoros kapcsolatban áll egymással. Húsvét ünnepe a reménységre jutás, a reménységről szóló bizonyságtétel, a reménységben való megújulás alkalma.
Reménységünk alapja Jézus Krisztusnak a halottak közül történt feltámadása. Krisztus feltámasztása Isten tette, amely azt hirdeti, hogy az Atya elfogadta a Fiú értünk hozott engesztelő áldozatát, azt az áldozatot, amely „el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökség” –et szerzett nekünk. Diadalmas feltámadásával Krisztus legyőzte a halált és ezzel utat nyitott előttünk is a halálból az életre.
Krisztus feltámadása reménységgel ajándékoz meg minket. Felismerhetjük és építhetünk arra, hogy életünk Krisztusban és Krisztusért reményteljes élet. Ha valaki megtér, bűnbánattal és hittel fogadja be Jézus Krisztust, mint személyes Megváltóját, bocsánatot nyer és az újjászületés csodájában részesül, amit csak Isten végezhet el. Ő nemcsak reménységünk alapját teremtette meg, hanem reménységre is Ő juttat el bennünket.
Reménységünk előre is tekint, a Jézus Krisztus által szerzett, el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre „amely a mennyben van fenntartva.”
A reménység mindig a beteljesülés várásából táplálkozik, kapunyitás felfelé, a jövendő világ erői előtt. Reménységünk próbáknak van kitéve, a próbák tüzében kell megállnia. Ahol már semmi sem mond ellent a reménységnek, az nem a reménység, hanem a beteljesülés világa. Húsvéti hitünk és reménységünk komoly, nagy próbája, hogy ebben a világban még jelen vannak és hatnak a halál erői. Testi-lelki szenvedések, sírhantok emlékeztetnek erre. Szinte naponta hallunk balesetekről, katasztrófákról, fegyveres harcokról, szenvedésről, halálról.
De hisszük, amit Péter apostol így fogalmaz meg: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre…”(5. vers). Hisszük, hogy Ő megtart e földi létben, míg küldetésünk tart, s majd ott leszünk Vele, ahol „lenni mindennél jobb.”
A Krisztus feltámadására épülő és a beteljesülés felé előre tekintő reménységnek már itt is gyümölcsöznie kell, e Földön.
Azt kell látnunk, hogy a reménység nem tétlen várakozásra, hanem cselekvésre indít. Aki reménykedik, annak „dereka fel van övezve”: indulásra, Isten akarata megcselekvésére kész. Péter apostol az első levelében arról is szól, hogy a reménység fegyelmező erő. Az apostoli levelek számos helyen szólnak azokról az indulatokról, kívánságokról, magatartásokról, amelyek ellen a hívő keresztyén embernek küzdenie kell. Harcolnunk kell az óemberi természet, a bűn, a Sátán cselvetése ellen. Az Isten irgalmasságának győzelmében, a halál végső vereségében reménykedő ember nem engedheti szabadjára azokat a kívánságait, indulatait, amelyek végső soron a halál szolgálatában állnak.
A reménységről szóló szakasz végén Péter első levelében a szeretetre való hívás áll. Nem véletlenül. A beteljesülés azt jelenti, hogy Isten szeretete győz, végső diadalt arat. Ezért a szeretet ideje sohasem jár le, a szeretet – ahogy az 1Kor 13-ban olvassuk – megmarad. A reménység arra indít, hogy már ezen a Földön szeretetben járjunk. Fogadjuk szívünkbe Péter apostol intő szavait: „Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek!” (1Péter 1,22)
