Krisztus-himnusz

A világvallások közül egyedül a kereszténység szól arról, mit tett Isten, és nem arról, mit kell tennie az embernek az üdvösségéért. Minden más arról szól, az embernek mit KELL tennie, így keresztényként örömmel beszélek arról, mit tett Isten az emberért. Ne csodálkozzon senki, ha az olvasás végére nem a vállveregetés lesz az első reakciója, de láttam már gyülekezetet megújulni Isten tettének hangsúlyozása, és nem az emberi törekvés előtérbe helyezése által, a Krisztus-himnusz (Filippi 2:5-11) pedig erre kiválóan rávilágít.

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt…”

Rögtön az első mondattal Pál pozícionálja Krisztust (=Felkent) és minket azzal, hogy Ő a példa, mi pedig követői vagyunk. Amint említettem, a kereszténység Isten tettét hangsúlyozza, de ahogy egyre jobban megismerjük Őt, hasonlítani is akarunk hozzá. Ez azonban jó esetben nem külső elvárás, hanem belső motiváció. Az indulat kifejezés az érzésre, lelkületre utal, amit a lehető legnehezebb kívülről elvárni, mert belülről alakul. Olyan ez, mikor valaki fel van háborodva, mi pedig úgy próbáljuk csillapítani, hogy “nyugodj meg!” – ez a lehetőség a legkevesebbszer működik megoldásként. De talán láttunk már olyan embert (vagy netán mi magunk lennénk az), aki megtérése előtt felcsattanó, hirtelen haragú ember volt, de a Lélek gyümölcsét teremve megszelídült.

„Aki amikor Isten formájában volt…”

Tudjuk, hogy Jézus 100%-ban volt Isten, és 100%-ban ember. Talán ezt nem könnyű megérteni, de látni fogjuk, mind isteni mivoltában, mind emberként Jézus teljes életet élt. 

„…nem tekintette zsákmánynak azt, hogy egyenlő Istennel…”

Volt már olyan, hogy büszkeséggel töltött el minket az, hogy keresztényként nálunk van az igazság? Vagy a saját felekezetünk miatt éreztünk lenézést mások iránt? Jézus akár büszke is lehetett volna isteni származására, de soha egy percig nem tette. Láttuk ezt abban, ahogy a megkísértésénél visszautasítja a Sátán ajánlatát a föld uralmára vonatkozóan, nem követelt magának stílusos belépőt vagy királyi megélhetést, sőt, megmosta a tanítványok lábát, és inkább elment, mikor a sokaság királlyá akarta tenni. Soha nem élt vissza a hatalmával, ami az Övé volt, nem csak kapta.

„…hanem önmagát megüresítette…”

Néha azon kapom magam, már megvan egy előzetesen kialakított véleményem dolgokról, és ez elhomályosíthatja az Isten szemszögéből történő látás élességét. Jézus félretette saját akaratát, véleményét, motivációját, és teljesen alárendelte magát az Atya akaratának. Azonban ahhoz, hogy elvégezze küldetését, neki magának üresnek kellett lennie, így tölthette be küldetését.

„…szolgai formát vett fel…”

Jézus tökéletesen élte meg a szolgáló vezető mintaképét. Nem azzal szerzett tekintélyt, hogy bevetette isteni hatalmát, megfélemlítette a népet, majd élvezte a hatalmat, hanem úgy volt hatással emberekre, hogy szolgált feléjük. A miniszter szó latinul azt jelenti, szolga – utalva ezzel arra, hogy a vezető nem hatalmaskodhat a rábízottakon, hanem a javukat kell keresnie, ebben Jézus a legtökéletesebb példát adta nekünk.

„…hasonló lett az emberekhez.”

Míg az emberek közül vannak, akik isteni hatalmat akarnak, addig Jézus valódi Istenként inkább ember lett. Milyen ellentétet tudott ezzel képezni az akkori római császárok és közte! Jézus nemcsak kinézetében vált hozzánk hasonlóvá, hanem mindent átélt, amit mi átélhetünk: öröm, gyász, szomorúság, elhagyatottság, éhség, ujjongás stb. Ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz (4:15): „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.” Tudja, mit jelent kísértésben lenni, annak ellenére, hogy Ő nem esett bűnbe.

„És amikor emberi formában volt, megalázta magát…”

Életünk során inkább arra törekszünk, nehogy megaláztatás érjen minket, ne kerüljünk kínos helyzetbe, és szégyenkezve tekintünk vissza azokra a pillanatokra, amikből nem a legjobban jöttünk ki. Ezzel szemben Jézus önként vállalta ezeket a helyzeteket: rokonai el akarták rejteni, mert azt gondolták, magán kívül van, a farizeusok folyton a lejáratására törekedtek, vagy közvetlenül a keresztre feszítés előtt Jézus a ruháitól megfosztva tűrte a gyalázkodó megjegyzéseket. Bármikor kiléphetett volna ezekből a helyzetekből, vagy akármikor rendreutasíthatta volna a vele packázókat, mégsem tette.

„…engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Mivel nehezen tudok túllépni az igazságtalanságon, Jézus halálának történetében az a legdühítőbb számomra, amikor Pilátus annak ellenére ítéli halálra Jézust, hogy pontosan tudja, ártatlan. Jézus faképnél hagyhatta volna az egész társaságot (az is megalázó lehetett, hogy egy ember ítélte el az Istent), de ő kitartott a legvégéig, pedig tudta, mi vár rá: Ő volt az egyetlen ember, akit Isten valaha is elhagyott. Ha Jézus bármikor is kiszállt volna, nekünk ma nem lenne életünk, és nem arról beszélgetnénk, hogy Isten mit tett értünk, hanem kétségbeesve keresnénk utakat, hogyan tudnánk üdvözülni, és hogyan nyerhetnénk el valahogy Isten kegyét.

„Ezért Isten is felmagasztalta őt…”

Isten Jézuson keresztül mutatta be, mi a következménye annak, ha valaki megalázza magát, erről Jézus több helyen beszél, Máté evangéliumában így olvassuk (23:12): „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Jézus megaláztatása végül győzelem lett, nem maradt örökké a sírban. Lehet, hogy az egyháztörténelem során a mártírok – kívülről nézve – vesztettek, de Isten szemében mindenképpen győzelmet arattak. Isten királyságában sok dolog fordítva működik, többek közt ez is.

„És olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és a föld alattiaké…”

Jézus nevének jelentése Szabadító, és azért érdekes ez a tagmondat, mert Jézus nevét akkor használja a Biblia, amikor ember voltára utal. Jézus emberi voltában volt szabadító (nem királyként jött el politikai szabadulást hozva), és minden más embernél hatalmasabb dolgot cselekedett. Végül Jézus nevére minden lény meghajol: angyalok, emberek, démonok – a győzelem és a jutalom is teljes, és mindenki számára megkérdőjelezhetetlen.

„…és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

A végén minden nemzet egyesül abban, hogy egyrészt meghajol Jézus előtt, másrészt Jézust (az embert) Istennek mondja majd, akinél nincs nagyobb. Az 1. századtól kezdve voltak csoportok, akik kétségbe vonták Jézus Istenségét, és olyanok is, akik nem fogadták el ember voltát. A történelem végén azonban senki számára nem lesz kérdés, hogy Jézus Istenként volt ember, és nemcsak elfogadják ezt az emberek, hanem vallják is.

Ha szeretnénk a jellemünket formálni, „nézzünk fel Jézusra” (Zsid. 12:2), mert ha folyton lefelé pillantgatunk, és arra, hogy mi mit tehetnénk, hogy jobb keresztények legyünk, lemaradunk arról, hogy csodáljuk Jézust, pedig esélyt kaphatnánk arra, hogy „magától” kezdünk hasonlítani Jézusra!