A péteri erénylétra

Képzeljünk el egy fiatalembert, aki elhatározza, hogy megmássza a Mount Everestet. Talál egy nagylelkű milliárdost, aki nemcsak az egész utat fizeti ki neki, hanem a legprofibb felszereléseket is megvásárolja: csúcskategóriás bakancsot, dzsekit, oxigénpalackot, jégcsákányt, GPS-t. Minden rendelkezésére áll, ami a csúcs eléréséhez szükséges.

A fiatalember meg is érkezik a Himalája alaptáborába. Felveszi a bakancsát, leül a kempingszékre, kibont egy üdítőt, és nézi a hegycsúcsot. Napokig. Hetekig.

Egyszer csak arra jön egy másik hegymászó.

– Mikor indulsz végre el?

A fiatalember pedig büszkén mutat a bakancsára:

– Én már hegymászó vagyok! Nézd meg a bakancsomat! Megvan a felszerelésem, a milliárdos mindent kifizetett!

Nevetséges, ugye?

Pedig sok hívő ugyanígy van. Felvettük a csúcsszuper bakancsunkat: megvan a hitünk. Tudjuk, hogy Isten mindent kifizetett és megadott nekünk, ami az életre és a kegyességre való. Minden rendelkezésünkre áll. És mégis ott ülünk az alaptáborban.

Péter viszont nem azt mondja, hogy üljünk és nézzük a hegycsúcsot. Egy létrát tár elénk. Egy erénylétrát, amelyen elindulhatunk felfelé, egyre közelebb hozzá. Ha megkaptuk a teljes felszerelést, akkor ne legyünk lusták. Induljunk el.

„Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.” 2Péter 1,5-7 

De miért induljunk el egyáltalán? Péter nagyon világosan megmondja: azért, mert megismertük Istent, és ezáltal mindent megkaptunk:

„Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt…” 2Péter 1,3

Figyeljük meg: az isteni hatalom mindennel megajándékozott minket, de ennek a csatornája az, hogy megismertük őt. Ezért a cél mindig az, hogy jobban és jobban megismerjük Istent. Nem pusztán elméletben, hanem személyes, tapasztalati módon..

És mit kaptunk? Mindent, ami az életre és a kegyességre való. Az élet itt a szellemi életet jelenti: a kapcsolatot Istennel, a megigazulást, az örök élet bizonyosságát. Ez a java. A kegyesség pedig a gyakorlati hitélet: a hitem megnyilvánulása, a gyümölcsök, azok a cselekedetek, amelyek a hitből származnak. A kettő együtt olyan, mint a belső gyökér és a külső gyümölcs. Az Istennel való kapcsolat és az emberekkel megélt hitünk, amely ebből a kapcsolatból fakad.

Éppen ezért Péter azt mondja: „teljes igyekezettel törekedjetek”. Azért, mert mindent megkaptunk. Sőt, az isteni természet részeseivé lettünk. Tehát van alapja annak, hogy a hívő cselekedjen, lépjen.

Isten teljes kegyelme azonban nem tehet lustává. Nem helyettesíti az emberi erőfeszítést. Kell tennem nekem is. De nem azért, hogy Isten elfogadjon, hanem azért, mert már elfogadott. Nem azért mászunk, hogy megszerezzük a felszerelést, hanem azért, mert már mindent megkaptunk, ami az úthoz szükséges. Péter szava képszerű: illesszem hozzá, ragasszam a hitemhez ezeket. Bőségesen adagoljam őket.

Így tárul elénk a létra.

Az alapja az egyedüli kivétel a felsorolásban: a hit nem erény, nem emberi teljesítmény, hanem ajándék. E nélkül el sem tudunk indulni. Erre épül minden. Hit nélkül lehet ugyan kegyesnek, emberségesnek lenni, lehet jót tenni az emberiséggel, de egy idő után ez könnyen moralizálássá válik. Nincs ezzel feltétlenül nagy gond a világban, csak kifogy és üres lesz. Nem egyszerűen humanizálásra van szüksége a világnak.

A hívő élet viszont innen indul: a hitből.

És a hitben meg kell mutatni az igaz emberséget.

Károli „jó cselekedetet” mond. Ez pedig továbbra is a cselekvő hit. Nem létezik olyan hit, amelynek egyáltalán nincs gyümölcse. Kaptuk a hitet ajándékba, de ehhez hozzá kell tennünk a határozott elszántságot: én ezzel kezdeni akarok valamit.

Hit nélkül is lehet valaki igazán emberséges. Sok ilyen ember van. De hit igaz emberség nélkül? Puszta elmélet. Van elméleti fizikus, de nincs elméleti hívő. Csak gyakorló hívő van. Amikor megkérdezik: „Gyakorlod a vallásod?”, talán jobb válasz lenne: „Nem. Én a hitem gyakorlom.”

Csakhogy amikor megszületik bennünk a tenni akarás, könnyen túl is lendülhetünk. Egymagam akarok mindent megjavítani, úgy égek, hogy közben mindenki „lángra kap” körülöttem… Ismerős?

Ezért következik az igaz emberség után az ismeret. A vakmerő erő és a tenni akarás önmagában veszélyes fegyver. Pál jó példa erre a megtérése előtt. Volt benne buzgóság, volt benne tenni akarás, és nagyon is sikeres volt abban, amit csinált. Csakhogy nem volt valódi ismerete, és éppen ezért az egyházat üldözte, miközben azt hitte, hogy Isten ügyét védi.

A cselekvő jóság utáni vágy mellé tehát kell egy kormány. Mi Isten akarata? Nem pedig az enyém. Kell most szólnom? Kell most a másik fejéhez vágnom, hogy bűnös? Az ismeret itt gyakorlati bölcsességet, megkülönböztető képességet jelent.

Ebből pedig érthetővé válik a következő fok: az önuralom.

A görög szóban benne van a kratos, amely erőt, uralmat jelent, belső erő, belső hatalom, uralom önmagunk felett. Miért éppen az ismeret után? Mert mit csinál az ember, akinek sok ismerete van? Könnyen gőgössé válik. Pál azt mondja: az ismeret felfuvalkodottá tesz.

Lehet elméleti tudásunk úgy, hogy közben hiányzik az önuralom, és egyszer csak elszakadunk a valóságtól. Az önuralom a fék, ami helyes mederben tartja az ismeretet.

De az életünk nem csak belül zajlik. Nem elég ellenállni a belső késztetéseknek, vágyaknak, élvezeteknek. Kívülről is jön a nyomás. Van külső frontvonal is: szenvedés, szegénység, betegség, üldöztetések. Itt jelenik meg az állhatatosság.

Mit jelent állhatatosnak lenni? Kitartani a nehéz időkben is. Az ember hihetetlenül szívós és olyan dolgokat is kibír, amit nem is gondolna magáról. A kérdés inkább az, hogy hogyan bírom ki. Zúgolódás nélkül? Kétségbeesés nélkül? Isten vádolása nélkül?

Az állhatatosság = jól bírom ki.

És miért pont az önuralom után következik? Mert ha nem tudok uralkodni a vágyaimon, akkor vajon hogyan fogom elviselni a külső nyomást? A belső fegyelem stabilitást ad, amikor jönnek a viharok.

Jönni fognak? Bizony.

Az állhatatosság azonban önmagában még nem feltétlenül hívő tulajdonság. Ismerünk kitartó, állhatatos világi embereket is. Makacsul kitartanak, konokul mennek előre, akár puszta emberi dacból. Lehet állhatatosnak lenni Isten nélkül is. Mi tehát a különbség?

A kegyesség, vagyis az istenfélelem.

Ez ad szellemi tartalmat a kitartásnak. Nem pusztán azért tartok ki, mert erős vagyok, hanem azért, mert Istenben bízom.

Az Istenfélelem pedig azt jelenti, hogy mindent Isten látószögéből szemlélek. A szolgálatot, a munkát, a családot, a hétköznapokat. Nem választható el a szent és a profán úgy, hogy az egyiket Istenre bízom, a másikat pedig nem. A teljes életemmel félem Istent.

És így az állhatatosságom visszamutat Istenre. A fejlődésem, a kitartásom nem saját érdem… Kegyelem.

Innen vezet tovább az út a testvéri szeretethez, a filadelfiához. Ez a testvérek szeretete, egy családi jellegű elkötelezettség. És ez már nehezen választható el a közösségtől. Nem lehet az Istenfélelmet aszkétaként, egyedül otthon megélni, az Istenfélelem ugyanis szükségszerűen elvezet a testvérekhez is.

Nem lehet átugrani ezt a fokot sem azzal, hogy „én mindenkit szeretek, DE…”. Gyülekezetbe nem járok, mert ott éppen utálok valakit, mert ott nem minden úgy történik, ahogy én szeretném.

János egészen keményen fogalmaz: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét meg gyűlöli, az hazug…

A filadelfia tehát nagyon gyakorlati: egymás terheinek hordozása, gondoskodás, anyagi segítség, a hibák elfedezése… De filadelfia kegyesség nélkül könnyen egyszerű szimpatizálássá válik. Csoportok, klikkek alakulhatnak ki: őt testvéremként szeretem, őt nem. Még ide is kell az Istenfélelem, hogy ne legyen bennünk részrehajlás.

És a létra nem itt ér véget.

A testvéri szeretetből következik a minden ember iránti szeretet, az agapé. Ezt a szót jól ismerjük, mégis milyen távol áll tőlünk gyakran. Talán azért, mert úgy gondoljuk, hogy egy érzés. Pedig nem az.

Ez az isteni típusú szeretet nem az érzelemre épül, hanem döntésre. Tudatos, áldozatkész döntés a másik javára. Ez a szeretet akkor is a másik javát keresi, amikor az érzéseink nem ezt diktálják.

Miért kell az agapé a testvéri szeretetbe? Mert különben könnyen egy buborékba zárjuk magunkat. Itt van a biztonságos gyülekezetünk, nem megyünk innen ki, és annyira mást sem hozunk be, de egymást azért szeretjük.

Amikor tudatosan meghozom a döntést, hogy a keresztény szeretetem nem áll meg a gyülekezet falainál, Isten természetét hagyom kibontakozni bennem. Ez a szeretet nem azért ad, hogy kapjon, nem is fog semmit. Azért adok, mert én is kaptam.

És honnan indultunk? A hittől.

Ezért a kérdés végül egészen egyszerű: van hitem – megállhatok-e a létra legalsó fokán?

Akár meg is állhatnánk, csak akkor Péter szavai szerint tétlen és terméketlen leszek. Sőt: vak, rövidlátó és feledékeny.

Mit felejtettem el? Azt, hogy a régi bűneimből megszabadultam.

Mi indít tehát mászásra? A kegyelemtudat. A bűnbocsánat. Nem azért mászunk, hogy Isten szeressen minket, hanem azért, mert már szeret minket.

Ha Isten ennyire szeret, nem maradhatok tétlen. Ha ismerem Jézust, nem lehetek terméketlen.

Péter ezért kezdi azzal, hogy „teljes igyekezettel törekedjetek”, és a végén ugyanide tér vissza: „Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.” 

Isten elhívása és kiválasztása nem az én teljesítményemtől függ. De az életemben megerősödik és láthatóvá válik, amikor a hitem gyümölcsöt terem. A gyümölcsök és a növekedés pedig védelem: ahogy növekszem ezekben, egyre inkább megőriznek a botlástól.

És így érkezünk el a csúcsra: „És így majd dicsőségesen mehettek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.”

A „dicsőségesen” itt azt jelenti, hogy gazdagon, bőségesen. Ugyanaz a szóhasználat, mint az elején: bőségesen illesszük, ragasszuk a hitünkhöz ezeket az erényeket. Aki bőségesen sorakoztatja fel őket, hasonlót várhat: gazdagon nyitja meg előtte országának kapuját.

Kapaszkodjunk fel a létrára! Tegyük hozzá hitünkhöz az igaz emberséget, az ismeretet, az önuralmat, az állhatatosságot, a kegyességet, a testvéri szeretetet és végül minden ember iránt a szeretetet.