Az igazságtalanságtól Isten igazságáig

„Uram, szolgáltass nekem igazságot, mert feddhetetlenül éltem, az Úrban bíztam ingadozás nélkül!” – kezdi Dávid a 26. zsoltárt. Talán nem volt még olyan ember a világtörténelemben, aki kisebb vagy nagyobb mértékben ne élt volna meg igazságtalan bánásmódot, így mondhatni egy egyetemes élményről beszélünk. Dávid több zsoltárában is megjelenik az igazságtalanság érzése, és miután leírta emberi érzéseit, mindig Istentől várt megoldást. Talán nem következik be azonnal a pozitív változás, de ne felejtsük el, Isten mindig az igazság oldalán áll.

Olykor elvakíthatnak bennünket az igazságtalan helyzettel kapcsolatos érzéseink, de Isten mindig ezek felett áll. Láthatjuk ezt például József életében, aki igazságtalanul került Egyiptomba, majd igazságtalanul vádolták meg szexuális erőszakkal, és került emiatt börtönbe, majd igazságtalanul feledkezett el róla a főpohárnok. Ezek a helyzetek József legszebb éveibe kerültek, ugyanakkor József kiszámítható jövője nem veszteség volt, hanem felszabadulás. Lehetett volna egy aranyifjú, akire apja nagy vagyont hagy, és népes családjának feje lehet. Isten azonban egy másfajta identitást szánt neki, ahhoz azonban éveket kellett – emberileg nézve – igazságtalanságban töltenie.

Gondoltunk-e már arra egy-egy igazságtalan helyzetben, az nem az élet felesleges sanyargatása, hanem a jövőnkbe való befektetés? Térjünk vissza kicsit Dávidra! Több zsoltárban olvashatunk arról, mennyire szeretné Dávid, ha Isten a bűnöst büntetné meg, és véget érnének bujdosóként töltött évei. Elvégre semmit nem követett el Saul ellen, mégis neki kellett menekülnie, és éveket töltenie idegen földön vagy a pusztában, korántsem királyi, de mégcsak nem is emberhez méltó körülmények között. A 35. zsoltár 4. versében ezt olvassuk: „Érje szégyen és gyalázat azokat, akik életemre törnek! Hátráljanak meg, és piruljanak, akik rosszat terveznek ellenem!” A zsoltár végére azonban eljut Isten dicsőítéséig, és belátja, Isten az ő javát akarja: „Ujjongjanak, örüljenek, akik igazamat kívánják! Beszéljék mindenkor, hogy nagy az Úr, aki szolgája javát akarja. Nyelvem hirdeti igazságodat és dicséretedet minden nap.” Vajon tudta volna Dávid Isten igazságát hirdetni, ha nem élt volna meg igazságtalan helyzetet? Hiszen hogyan is tudta felismerni Isten jellemét, ha mindig csak jó történik vele?

Dávid az 52. zsoltárban egy konkrét helyzetre reagál. Dávid Saul elől menekült, és Nóbba érkezett, ahol Ahimelek pap ellátta kenyérrel és karddal. Sajnos nem maradt titokban ez a segítség, mert tanúja volt Dóég, Saul király pásztorainak felügyelője, később pedig jelentette is az esetet a királynak. Saul parancsot adott Ahimelek és egész rokonságának kiirtására, így próbálta tudtára adni mindenkinek, hogy aki Dávidot segíti, az életével játszik. Dávid megtudta, milyen következménye volt Ahimelek támogatásának, és megírta az 52. zsoltárt. Mélyen elítélte Dóég tettét, gonosznak, cselszövőnek, hazug és álnok nyelvűnek nevezte, ugyanakkor Isten összetörését jövendölte meg számára. Majd a zsoltár utolsó két versében csodálatos hitet tett Isten mellett: „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házában lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor. Hálát adok neked mindenkor, mert te munkálkodsz. Nevedben reménykedem, mert jó vagy híveidhez.” Mintha nem is ugyanazt a zsoltárt olvasnánk, éppen ezért fontos megfigyelni a két rész közötti különbséget, és kikutatni ennek okát. Dávid „viruló olajfaként” utal magára, viszont nem ez a kép jutna eszünkbe egy igazságtalan helyzetbe került emberről. Inkább talán egy száraz kóró, amivel senki nem törődik, és éppen élete legrosszabb időszakát éli. Dávid mégis virágzó fához hasonlítja magát, ezt pedig meg is magyarázza: bízik Isten szeretetében és munkálkodásában. Ez a „viruló olajfa” Isten házában van, vagyis hiába érzi igazságtalannak a történteket, mégis azt írja, közel van Istenhez. Talán velünk vagy a környezetünkben előfordult már, hogy csalódást követően eltávolodtunk Istentől, és nyalogattuk a sebeinket, egy kicsit sajnáltuk magunkat. Dávidnak azzal kellett szembesülnie, találkozása Ahimelekkel a pap családjának életébe került, mégis képes volt Isten indítékát helyesen értelmezni („jó vagy híveidhez”), és továbbra is bízni benne.

A mi igazságtalanságunk azonban lehet valakinek az igazsága is. A fenti történetet Dóég szemszögéből lehet úgy is értelmezni, ő Saul narratíváját tette magáévá, és elhitte, Dávid veszélyt jelent Saulra, és Ahimeleknek nem volt joga segítenie őt, majd Dóég egymaga végzett 85 emberrel. Ebben az esetben tudjuk, hogy Isten Dávid oldalán állt, hiszen Saulnak már tudtára adta, tőle elveszi a királyságot, és Dávid a kiválasztott. Mivel Saul ebbe nem nyugodott bele, ezért következett be a tragédia. De gondolhatunk a Jézus korában élő farizeusok egy részére is, akik Jézus jelenlétét fenyegetésként élték meg a törvényre és a szokásaikra nézve, a Jézus elleni koncepciós per motivációja pedig a vallásuk és Istenük védelme volt. Épp csak azt nem vették észre, hogy az általuk annyira tisztelt Isten Fiát készültek kivégeztetni a rómaiakkal. A Zsoltárok 85:11 szerint „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást.”, mondhatnánk úgy is, ahol igazság, ott béke is van. Amikor igazságtalanság ér bennünket, lehet bennünk is békétlenség, de ha olyan jellegű, akkor körülöttünk is. A békétlenség lehet akár indikátora is az igazságtalanságnak. A nóbi papok legyilkolása nem hozott megváltást, Saul saját emberei sem akartak kezet emelni rájuk, mintha ők is érezték volna, ez nem helyes, és végül Saul királyságát sem lehetett ezzel a vérengzéssel megmenteni. Jézus kivégzése előtt Pilátus megkapta felesége üzenetét: „Ne avatkozz ennek az embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” (Máté 27:19), vagyis Pilátus felesége békétlen volt Jézus ítéletével kapcsolatban, ez pedig arról árulkodhatott, igazságtalanság történik.

Mivel Isten nemcsak a földi életünket látja, előfordulhat, az igazságtalan helyzetünk csak a mennyben válik igazságossá. Isten jelleméből kell kiindulnunk, miszerint ő igazságos, még akkor is, ha mi nem érezzük igazságosnak a velünk történteket. Mózes énekében ezt mondja Istenről (5Móz. 32:4): „Kőszikla ő, tetteiben tökéletes, mert igazságos minden útja. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő.” Dávid a 19. zsoltár 10. versében szintén Isten igazságosságáról tesz tanúbizonyságot: „Az Úr döntései igazak, mindenben igazságosak…”, itt kiemelném a „mindenben” szót, hiszen nem kell azon gondolkodnunk, vajon Isten személy- vagy helyzetválogató-e, hanem biztosak lehetünk abban, minden döntése igazságos – minden, ami ránk is vonatkozik.

Isten igazságossága ellenére biztosan ér még minket igazságtalanság embertársaink felől (ennek elég széles skálája lehet). Jusson azonban eszünkbe, József is megkapta az Isten által neki szánt identitást, és Dávidnak bármennyit is kellett kiállnia, Izrael legistenfélőbb királya lett. Isten nem feledkezik meg rólunk, még ha olykor úgy érezzük, egy adott ponton nem szolgáltat nekünk igazságot. Jób története remekül példázza, bárhogy is néz ki kívülről egy adott helyzet, tartsuk szem előtt, Isten a háttérben munkálkodik, bízzunk tehát Isten szeretetében, mert ő jó a híveihez.