Csercsa Attila írása
…az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben… (1Pt. 3,15)
Minden hívő keresztyén hittel vallja, hogy istene az Atya Isten (Jahve), ura pedig Jézus Krisztus, az Isten Fia. Péter apostol arra buzdítja a „kiválasztott jövevényeket”, akiknek a levelét írta, hogy Krisztust mint urukat tartsák szentnek a szívükben.
Nekünk természetes és magasztos, hogy Jézus Krisztus Úr (Fil. 2,11), mert az Atya Isten tette azt a Jézust Úrrá és Krisztussá, akit a zsidók kivégeztettek (ApCsel. 2,36). Napjainkban az „úr” megszólítás már megkopott ahhoz a korhoz képest, amelyben a mi Urunk tanítványai, apostolai éltek, szolgáltak és Úrnak vallották Jézus Krisztust. Manapság – különösen hivatalos helyeken – minden férfinak, függetlenül a státuszától kijár az úr vagy az uram megszólítás. (Jómagam, ahol arra lehetőséget látok [pl. kórház], kérem, hogy ha lehet, inkább a keresztnevemen szólítsanak. Nem szeretem, ha „uraznak”.)
Az első keresztyén testvéreink korában, a Római Birodalomban a császár volt az úr. A császárokat isteni tulajdonságokkal ruházták fel és (többnyire haláluk után) istenként tisztelték őket. A „Cézár az Úr” nem csupán köszöntés volt, hanem szakrális hitvallás is, mellyel az alattvalók kifejezték a császár (mint isteni tekintély) és a birodalom iránti feltétel nélküli hűségüket, elköteleződésüket. A „Császár az Úr” köszöntés a korai keresztyén testvérek szívében és szellemében azért váltott ki ellenállást, mert az ő szívükben már csak Jézus Krisztus volt az isteni tekintéllyel rendelkező egyetlen Úr. Ezért, mint isteni tekintélyt és ilyen értelemben vett urat a császárt nem fogadhatták el „az Úrnak”. Az akkori keresztyén testvéreink üldözése többek között emiatt kezdődött el és folytatódott sokak életében egészen a mártírhalálig.
Gondolhatnánk, hogy bennünket, mai keresztyéneket nem fenyeget ilyen veszély. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tudunk több olyan országról a világban, ahol a ma élő hívő testvéreinket az Úr Jézus nevéért üldözik, bebörtönzik, kínozzák és ki is végzik. Egyszerűen azért, mert nem tartanak úrnak más idegen isteneket, nem hajolnak meg diktátorok (császárok) képe és akarata előtt, mert számukra csak egy Úr létezik: Jézus Krisztus. Bennük valósággá válik az Ige parancsa: az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben.
Nem szükséges elhagyni a saját kontinensünket sem ahhoz, hogy tapasztaljuk az előszelét annak a veszélynek, amely ránk is leselkedik. „Tőlünk nyugatra” hittestvéreink közül már többen tapasztalják saját bőrükön, hogy milyen meghurcoltatást kell elszenvedniük, ha nyilvánosan bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, mint Urukról, vagy ha nem hajolnak meg az igeellenes világnézeti fősodor előtt és ezt a közösségi médiában például egy bibliavers posztolásával ki is fejezik. Többek ellen bírósági eljárás folyik a „szabad, demokratikus” Európában azért, mert nem ismernek el mást Uruknak, csak Krisztust – és ezt nyilvánosan meg is vallják.
Vizsgáljuk meg őszintén a szívünket most: vajon kitörölhetetlen valóság-e bennünk az, hogy osztatlan a szívünk és annak egyetlen ura az Úr Jézus Krisztus? Amikor munkahelyi elvárások, társadalmi normák és jogszabályok képében tolakszik majd a „császár” igénye az Úrnak járó helyre, akkor már lehet, hogy késő és nehéz lesz – áldozatok árán is – Krisztust tenni Úrrá a szívünkben. Ebben a vonatkozásban is hadd figyelmeztessen bennünket az Ige: Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! (Zsid. 4,7). Tegyük ma Úrrá Krisztust és szenteljük meg Őt a szívünkben!
Ha őszinte szívvel és az Ige világosságában figyeljük a mai átlagos, divatos keresztyén felfogást, valamint az ebből fakadó kegyességi gyakorlatot és – különösen a neoprotestáns – istentiszteleti formákat, akkor meg kell vallanunk, hogy közöttünk (bennünk) is megkopott a meggyőződés: Jézus Krisztus az egyetlen Úr! Az elvilágiasodás jelei az összejöveteleken és az egyéni életünkben is megnyilvánulnak. Egyre kevésbé tiszteljük szellemi vezetőinket, a gyülekezet tagjait, de ami legfájóbb, a Gyülekezet Fejét, Krisztust – így az Atyát – is. Ha Úrként tiszteljük és szeretjük Krisztust, akkor a Szent Szellemmel teljes, felkent szolgáinak is engedelmeskedünk, hallgatunk rájuk (Zsid. 13,17). Az utóbbi néhány évtized tapasztalatai alapján látható, hogy egyre nagyobb az engedetlenségi és a lázadási hajlam az egyházakban, a gyülekezetekben. A gyülekezeti tagok egy része elhidegült, nincs valódi szellemi kapcsolata Isten gyermekeivel, így nem is gyakorolja a közösséget. Mintha nem lenne része Krisztus Testének. Olyan, mint a protézis a testben, nem vált szerves részévé annak: idegen*. Az Ige ezzel szemben a Krisztus Testében a tagok egybeilleszkedéséről, kapcsolatairól, növekedéséről és a Fejhez, azaz Krisztushoz történő felépüléséről beszél (Ef. 4,16). Aki szentnek tartja (megszenteli) Krisztust a szívében, az a Testet is szentnek tartja a Fejével, Urával együtt!
Krisztus attól függetlenül Úr és szent, hogy az ember hogyan viszonyul hozzá. Ő nem attól Úr, hogy az emberek hallgatnak rá és engedelmeskednek a parancsainak vagy nem. Nem attól szent, hogy vannak, akik szentnek tartják (megszentelik) a szívükben vagy sem. A szentség Isten elválaszthatatlan személyes tulajdonsága: tökéletes tisztaság, magasztosság, makulátlanság, elkülönülés minden profántól. Ő a Teremtő Isten, Jézus Krisztus Atyja és a mi Atyánk is Krisztusban és Krisztusért, aki bár magasságban és szentségben lakozik, ugyanakkor a megtört és alázatos lelkű emberrel is (Ézs. 57,15). Krisztus azért szent, mert isteni személy, egy az Atyával (Jn. 10,30). Ha Krisztus mindentől függetlenül szent, akkor miért írta Péter apostol azt, hogy Krisztust tartsátok szentnek (szenteljétek meg) szívetekben? Érdemes elolvasni ezt az igeverset megelőző és követő szakaszt is. Az igazság képviselői elleni bántalmazásról, fenyegetésről, rágalmazásról és gyalázkodásról olvashatunk. Ilyen nehéz körülmények között buzdítja arra a hívő olvasókat az apostol, hogy szenteljék meg a szívükben Krisztust, az Urat. Csak így képesek minden emberi és ördögi támadás ellenére bizonyságot tenni azoknak, akik gyalázzák a Krisztusban való jó magatartásukat (1Pt. 3,16).
Úrrá tenni és szentnek tartani Krisztust a szívünkben tehát nem csupán egy magasztos elv. A belső ember szentsége mellett a gyakorlati szentséget (Krisztusban való jó magatartást) és az ördögi ellenszélben is kitartó bizonyságtételt munkálja bennünk, hogy kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőteret annak a Krisztusnak a magasztalására, aki szentséges Úr az Atya Isten dicsőségére.
* „Nem engedhetjük lejjebb a keresztyéni standardjainkat, csak hogy megtartsuk azoknak az embereknek az érdeklődését, akik a pokolba akarnak menni, de még mindig a gyülekezethez tartoznak.” (A. W. Tozer)
