Panaszkodni veszélyes

Pál a korinthusiakhoz írt első levelének 10. fejezetében Izrael népének példáját tárja újszövetségi keresztények elé, és mivel mi is ez utóbbi csoport tagjai vagyunk, nem árt, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, miért is tartotta annyira fontosnak az apostol, hogy szót ejtsen róla. A 10. fejezet első 13 verse azt az öt okot említi, mi vezetett ahhoz, hogy Izrael népe az egyiptomi kivonulást követően nem néhány hét, hanem negyven év múlva foglalhatta csak el az Ígéret Földjét.

Nemrégiben hallgattam egy tanítást, amiben az életünkben lévő pusztákról volt szó, és megfogott a gondolat, hogy a pusztában töltött időnket nem tudjuk megrövidíteni, de meghosszabbítani igen. Izrael népének nem tartott volna tovább néhány hétnél eljutni Egyiptomból Kánaánba, ez az út mégis több évtizedbe telt.

Pál öt okot említ, mi volt a pusztai vándorlás meghosszabbodásának oka, és mindegyikhez hozzáteszi, „mint közülük némelyek”, tehát nemcsak véletlenszerűen felsorolt bűnökről van szó, mindegyikre találunk példát Mózes könyveiben. Az 1Kor. 10:11-ben Pál így fogalmaz: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” Fontos témáról van tehát szó, hogy ne kövessük el ezeket a bűnöket, és hívő életünk minél tudatosabb legyen.

Az első okot a 6. versben olvashatjuk (1Kor. 10:6): „ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak”. Mózes 4. könyvében ez van megírva (11:4): „De a közöttük lévő gyülevész nép telhetetlen volt kívánságában, ezért Izrael fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal?” A nép tehát telhetetlen volt, nem elégedett meg a mannával, ami bőséges eledel lett volna számukra, nekik hús is kellett, mint ami Egyiptomban volt. Fontosabb volt a jólétük, mint az Istennel való kapcsolatuk, ami viszont Egyiptomban nem volt meg. Beszédes még, hogy „gyülevész” népnek hívja őket a Szentírás, magyarul ezt a szedett-vedett, semmirekellő emberekre mondjuk, ami elég erős kontraszt ahhoz képest, hogy Isten népéről van szó.

A második okot a következő vers adja meg (1Kor. 10:7): „Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: Leült a nép enni, inni, és felkelt játszani.” Az említett igerészt az aranyborjú felállításánál olvashatjuk, amikor a nép hiába várt Mózesre, és ahelyett, hogy hittek volna Istennek, aki nem sokkal korábban szabadította meg őket, a nép máris más isten után nézett, és gond nélkül az élő Isten elé helyeztek egy élettelen borjúszobrot. Ma a bálványimádás több mint egy szobor, és túlmutat a tárgyakon. Pál apostol a kolossébeliekhez írt levélben (3. fejezet 5. vers) a kapzsiságot nevezi bálványimádásnak. Minden olyan dolog lehet bálványimádás az életünkben, ami Istenen kívül tekintéllyé, a biztonság forrásává válhat. Ilyen például a hatalom, a karrier, lehetnek az anyagiak, kapcsolatok, eszmék, de akár a vallásosság (benne a szolgálat) is, ha Isten elé helyezzük fontosságukat, és végső hűséggel ragaszkodunk hozzájuk.

A harmadik ok a 8. versben található: „De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek, és elestek egyetlen napon huszonháromezren.” Pál arra a történetre utal ebben a versben, melyet Mózes 4. könyvének 25. fejezetében olvashatunk. Ekkor ugyanis Izrael fiai Móáb leányaival paráználkodtak, mely nem csupán testi kapcsolat volt, hanem lelki paráznaság is, hiszen Móáb isteneit imádták ezen az orgián. Nem meglepő módon Isten haragra gerjedt ellenük, és azt kérte, öljenek meg mindenkit, aki partner volt ebben az árulásban. Ezzel elhárult Isten haragja, és nem kellett az egész népnek elpusztulnia, „csupán” huszonnégyezer embernek (4Móz. 25:9). Nem véletlenül utal Pál egy olyan történetre, ahol lelki paráznaság is történt, hiszen nekünk állítja példaként, és nem redukálhatja pusztán  a testiekre a kérdést, mert akkor félreértenénk, mit jelent ma a felhívás: „ne is paráználkodjunk”. Az Ószövetségben a paráznaság leginkább a házasságtörésre, illetve a házasság előtti testi kapcsolatra vonatkozott, Jézus azonban egy szinttel feljebb megy, és már a kívánságot is elítéli (Máté ev. 5:28). Ma, mindamellett, hogy él a paráznaság testi értelemben való tiltása, még lényegesebbé válik a lelkiek fontossága, hiszen rengeteg hatásnak (ideológiák, egyházi irányzatok, politikai oldalak stb.) vagyunk kitéve, és nagyon nem mindegy, mi iránt leszünk elkötelezettek, mihez leszünk végsőkig hűségesek. Az Istennel való szövetség egyaránt fontos volt régen, és ma, az Újszövetségben is.

A negyedik ok kevésbé megfogható, Pál így fogalmaz: „Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól.” A konkrét történetben azt olvassuk, a vándorlás alatt elfogyott a nép türelme, és Isten, illetve Mózes ellen beszéltek: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt.” (4Móz. 21:5) Hitetlenségük következményeként Isten mérgeskígyókat küldött rájuk, melyek sokakat megöltek, és csak a rézkígyó miatt maradhattak életben. Az istenkísértés ma azt jelenti, feltételeket szabunk az Istennek, és akkor fogadjuk el felsőbbségét, ha bizonyos dolgokat megtesz. Ez nemcsak vakmerőség és az alázat teljes hiánya, de még ördögi viselkedés is, hiszen Jézus szolgálata előtt a Sátán a pusztában pont így kísértette Őt. Az istenkísértés arról szól, kinél van a kontroll, hiszen ha ultimátumot adunk Istennek vagy manipulálni akarjuk Őt, egyértelmű, hogy nem fogadjuk el tekintélyét, és saját kezünkbe vettük az irányítást. Ma istenkísértés lehet, ha tudatosan felelőtlenek vagyunk (pl. egy szolgálatban), majd Istentől várjuk a következmények eltörlését. Ugyanígy lehet istenkísértés, ha feltételekhez szabjuk az Isten felé való engedelmességünket, vagy ha az imát, a böjtöt vagy az adakozást használjuk alkualapnak. Az istenkísértés végső soron a szerepek felcserélése, miszerint mi akarunk Isten helyébe lépni, ezt viszont Isten nem hagyhatja következmények nélkül!

Az ötödik ok meglepő lehet, és elsőre nem is gondolnánk, hogy probléma van vele, de lássuk, milyen következménnyel járt: „De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal.” (1Kor. 10:10) Nagyon érdekes, hogy pont erre a történetre világít rá Pál, ugyanis ez nem értelmezhető az ezt megelőző esemény, Kórah lázadása nélkül. Kórah maga mellé állított kétszázötven embert, és „fölkeltek Mózes ellen” (4Móz. 16:2), azonban az ötletgazdákat elnyelte a föld, a többieket pedig tűz emésztette meg. Tehát itt már eleve egy lázadás történt, de amire Pál utal, az másnap következik be. Ekkor ugyanis a nép zúgolódni kezdett, és azzal vádolta Mózest és Áront, ők ölték meg az Úr népét, vagyis Kórahot és embereit (4Móz. 17:6). Isten nem hagyott sok időt, azonnal meg akarta semmisíteni az egész népet, Mózes azonban gyorsan kapcsolt, és arra kérte Áront, végezzen engesztelést a népért, mert „elkezdődött a csapás” (4Móz. 17:11). Áron engesztelő áldozata elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a csapás megszűnjön, de így is meghalt tizennégyezer-hétszáz ember. A Biblia számtalan helyen beszámol Izrael népének zúgolódásáról, panaszkodásáról, melynek során gyakran Mózes és Áron tekintélyét is megkérdőjelezték.

Talán nem annyira vesszük komolyan ezt a bűnt manapság, csak annyival elütjük, a magyar nép mindig is ilyen panaszkodós volt, benne van a kultúránkban. Ha nem lenne komoly bűn, Pál nem írna róla intésül az utókornak. Viszont a panaszkodással kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni valamit: miért létezhetnek panaszzsoltárok, ha Isten nem akarja, hogy panaszkodjunk? Nézzük meg, ki a címzettje ezeknek a zsoltároknak! A 39. zsoltárban ezt olvassuk: „Hallgasd meg imádságomat, URam…” (Zsolt. 39:13). Az 55. zsoltár így kezdődik: „Istenem, figyelj imádságomra…”. A 61. zsoltár hasonlóan indul: „Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!” Nem önmagában a panasszal van a baj, hanem ha nem jó irányba csatornázzuk! Izrael népe Mózes és Áron felé panaszkodott, és nem gondolnám, Isten haragosan utasította volna el kérésüket, ha hozzá fordulnak, ehelyett azt közvetítették, elégedetlenek Isten útjával, és ők jobban csinálnák, ez pedig közel van mind a gonosz kívánságokhoz, mind az istenkísértéshez.

Izrael népének későbbi történelmében láthatjuk, még mindig sokat panaszkodtak, ezzel pedig újra csak Istennel szemben foglaltak állást. Malakiás könyvének 3. fejezetében ezt olvassuk (13. és 15. vers): „Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az Úr. […] Azt mondtátok: Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek.” Jeremiás azonban így perel Istennel: „Igaz vagy, Uram, ha perlek is veled. Hadd tegyem szóvá mégis azt, ami igazságtalan! Miért szerencsés a bűnösök sorsa? Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek?” (Jeremiás 12:1) Mindkét esetben igazságtalanságokat fogalmaznak meg, csak míg Jeremiás Istennek mondja el, Izrael népe egymás között beszél erről. Jeremiást nem rója meg szaváért Isten, míg Izrael népének eltúlzott és Isten ellen hergelő panaszkodását vakmerőségnek titulálja.

Látjuk tehát, mind az öt ok elkerülhető, és ha tudatosan éljük hívő életünket, amikor pusztában találjuk magunkat, van néhány szokás, melyeket elkerülve hamarabb átevickélhetünk a nehéz időszakokon.  Egy év elején gyakran fogalmazunk meg elhatározásokat, és ha idén csak egy dologban akarunk változni, legyen ez: ne zúgolódjunk, mert panaszkodni veszélyes!