Horváth Dia írása
Ha jól vagyunk összerakva, általában arra törekszünk, jól csináljunk dolgokat: bölcs döntéseket hozzunk, helyes úton járjunk, jó hatással legyünk a környezetünkre. Ha találkozunk egy problémával, netán mi rontottunk el valamit, igyekszünk minél jobban megoldani, lehetőleg minél kevesebb káros hatást hagyva magunk mögött. Gondolkoztunk-e már azon, hogyan szoktunk hozzáállni, mikor ilyen helyzetbe kerülünk? Mi a stratégiánk, mennyire megyünk mélyre?
Sajnos manapság inkább az instant megoldásoknak vagyunk hívei: ha valamibe több időt kell fektetni, ahhoz nincs türelmünk, időnk, ezért csak gyors és egyszerű megoldás után nézünk, függetlenül attól, hogy az talán nem lesz annyira tartós, vagy egyáltalán hozzá sem kezdünk. Így életünket könnyen jellemezhetik rendezetlen kapcsolatok, be nem fejezett projektek, csupán sebtapasszal ellátott komoly problémák. Pedig lehet, ha először több időt szánnánk dolgokra, utána nem lenne vele gondunk.
Amikor Izrael népe kijött Egyiptomból, Amálék útját állta, Isten pedig nem feledkezett meg erről, hanem amikor Saul uralkodott, Isten parancsba adta, Amálék teljes népét ki kell irtani a jószágokkal együtt. Azt olvassuk Sámuel 1. könyvének 15. fejezetében, hogy a királyt, Agágot, valamint a „juhok és marhák legjavát… nem akarták kiirtani” (9. vers). Ezt a történetet általában az engedelmesség oldaláról szokták megközelíteni, de én most arra világítanék rá, Saul csak félig kezelte a problémát. Isten teljesen meg akarta büntetni Amálék népét, Saul azonban csak a felszínt kapargatta. Amikor Sámuel elé kellett állnia, ezt mondta: „Teljesítettem, amit megparancsolt az Úr.” (1Sám. 15:13) Isten azonban teljes irtást kért, hiszen a terve az volt, nem hagy megerősödni a népe mellett egy olyan közösséget, amelyik ártana nekik. Saul azonban csak részben kezelte a problémát, ezzel pedig engedetlenné vált.
Hadd jegyezzek meg még egy érdekességet ezzel a történettel kapcsolatban. A parancsot Isten Saulnak adta, és mint király, ő tartozott felelősséggel annak teljesítéséért. A 15. és a 21. versben azonban Saul kétszer is a népet okolja a feladat hiányos végrehajtásért, mintegy rájuk tolva a felelősséget. A 24. versben Saul meg is magyarázza ennek okát: „Mert féltem a néptől, és hallgattam a szavára.” Szóval azt gondolta, ő teljesítette a parancsot, noha a nép engedetlenségét nem cáfolta. Számomra a történet ezen része azt is elárulja, ha valamit nekünk kell végigvinnünk, a mi felelősségünk mélyre menni, jól csinálni, de akkor nem mutogathatunk más emberekre, körülményekre, mert rajtunk lesz számonkérve.
Vagy emlékezzünk a történetre Elizeussal és Jóás királlyal (2Kir. 13:14-19), amikor Arám elleni küzdelem előtt a próféta kérte a királyt, a kezében lévő nyilakkal üssön a földre. Mivel Jóás csak háromszor tette meg, Elizeus megharagudott, mert így csak háromszor verték meg Arámot. Ebben a történetben nem a konkrét cselekvést látjuk, amire irányul a teljesség vagy részlegesség, hanem az előkészületekre: a király tett valamit (kevésszer ütött), ennek eredményeképp pedig már nem is tudott teljes győzelmet aratni, még ha akart volna sem. Sokszor rosszul állunk egy problémához, hanyagul készülünk fel, esetleg nem jó helyről kérünk segítséget. Ilyenkor hiába akarjuk jól elvégezni Isten akaratát, nem fogjuk tudni, mert rossz hozzáállásunkkal már azelőtt szabotáltuk a feladat teljesítését, mielőtt nekiálltunk volna.
Továbbá a két történetben közös a hit és az engedelmesség témájának feszegetése. Amikor Isten feladatot ad nekünk, vajon mennyire van szerepe a hitnek az életünkben? Hisszük, hogy teljesen meg tudjuk oldani, vagy kétségeink támadnak? Netán nem tartjuk alkalmasnak magunkat? Vagy nem Istenhez fordulunk segítségért? Esetleg beérjük kevésbé hatékony megoldással is?
Képzeljük azt, napok óta rossz a kedvünk, úgy érezzük, szerencsétlenek vagyunk, semminek nem tudunk örülni, sorra konfliktusba kerülünk, és még a ránk bízott feladatokban is kudarcot vallunk. Elrebegünk egy röpke imát reggel, gyorsan elolvassuk a napi igét, majd belevetjük magunkat a nap teendőibe. Esetleg megpróbálkozunk valami vidám zenét hallgatni, délután megnézünk a kedvenc vígjátéksorozatunkból egy részt, felhívjuk egy jó barátunkat, hátha helyreáll a világunk rendje. Ha napokig csak ennyit teszünk, mindössze a felszínnel próbálunk valamit kezdeni: a tünetekre figyelünk, és arra keresünk gyógyírt. Gyors és egyszerű megoldásokkal igyekszünk orvosolni a problémát, ám időt nem szánunk annak gyökerének feltárására. De miért érnénk be kevesebbel, ha elérhető számunkra a teljes gyógyulást kínáló valódi orvosság?
Ezékiel könyvének 47. fejezetében olvasunk egy patakról, mely először csak a próféta bokájáig, majd derekáig ér, végül már olyan mély a vize, hogy úszni lehetne benne. Ahová csak eljut ez a patak, és bőven jut vizéből, ott élet árad, partjain gyümölcsfák élnek (9. és 12. vers): a fák bőven teremnek gyümölcsöt, levelükből orvosság lesz. A fák növekedéséhez nem elég, ha csak felülről kapnak vizet: szükséges, hogy a gyökereiken keresztül is tápanyaghoz jussanak. A bő víz tehát szükséges a mi életünkben is: gyógyulásunk múlik azon, mennyire mélyre megyünk az Istennel való kapcsolatban. Viszont a 11. versben arról olvasunk, „a posványai és a mocsarai nem gyógyulnak meg”, tehát ahol kevés víz van, ott nem következik be gyógyulás. Ha csak a felszínnel foglalkozunk, és nem jut elég mélyre víz, az posvány és mocsár lesz, így az életnek sem marad sok hely.
Vágyunk-e arra, Isten ne csak a felszínt kapargassa életünkben, ne csak a pillanatnyi helyzetünket segítsen megoldani, hanem valódi, mély változást valósítson meg? Hajlandóak vagyunk-e elég időt szánni és a gyökerénél megragadni a különféle helyzeteket? Mi hiányzik ahhoz, hogy ez megtörténjen, mi mennyire akarjuk előmozdítani a valódi megoldást? Tudunk-e mások életében eszköz lenni a teljes gyógyulásban a tünetek kezelése helyett?