Horváth Dia írása
Gyakran elhangzik filmekben a filozófiai kérdés: mi az élet értelme? Keresztényként megkaptuk már erre a választ: célunk Isten dicsőségének visszatükrözése. Nem kell életünk végén kétkednünk, volt-e értelme az életünknek, mert már közben is tisztában lehetünk küldetésünk céljával. Pál azt írja a korinthusi gyülekezetnek: „Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Korinthus 10:31) Ha ez a cél lebeg a szemünk előtt, tényleg nem lesz mit megbánni halálos ágyunkon. Pál azt írja szintén a korinthusi gyülekezetnek: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág…” (1Korinthus 9:26) Vajon megvan bennünk ez a céltudat, vagy korrigálni szükséges?
Az egyik öcsém évekkel ezelőtt szeretett volna íjászkodni, és születésnapjára kapott is egy íjat és hozzá nyilakat. Ahhoz, hogy pontosan lőjön, gyakorolnia kellett, ugyanis ennek a tevékenységnek semmi értelme, ha csak vaktában lövöldözik az ember. Fontos még, hogy a célon tartsuk a szemünket, különben eltévesztjük. Pál azt írja: „…de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi 3:14) A cél felé futni azt jelenti, nem tekintgetünk hátra vagy oldalra, mert ezzel előidézhetjük a céltévesztést, ez pedig szellemi értelemben bűn. Talán azért követünk el bűnt, mert nem célunk Isten dicsőségére élni, és hiányzik belőlünk az istenfélelem? Látják-e bennünk vagy tetteinken keresztül az emberek Krisztust vagy inkább ránk nézve elfordulnak tőle?
Amikor Jézus a földön járt, többször is beszélt arról, mi a küldetésének célja, ennek ellenére a Messiásról nagyon változatos kép élt a zsidók fejében, és ez meghatározta Jézushoz való viszonyulásukat. Mikor azt gondolták, ő hozza el a békét a római uralom után, Jézus válasza az volt: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Máté ev. 10:34) Vagy amikor a farizeusok számonkérték Jézus bűnösökkel való kapcsolatát, ezt mondta nekik: „nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Márk 2:17) Amikor tanítványai helyet kértek mint jövőbeli uralkodó mellett, Jézus ismét rámutat valódi küldetésére: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Máté ev. 20:28) Tudunk ilyen céltudatosan élni?
Számomra az is csodálatos, miközben Jézus kristálytisztán látta maga előtt a célt, nem feledkezett meg a körülötte élő emberekről. Isteni szeretettel fordult feléjük, elviselte gyengeségeiket, de közben tanította is őket, hiszen a mennybemenetele után tanítványaira maradt az evangélium hirdetése és az akkori világban történő elterjesztése. Jézus ugyanezt a hozzáállást várja tőlünk, bár néha Isten ügyének előrevitelében megfeledkezünk az emberekről. Azonban Jézushoz hasonlóan mi sem roboghatunk meggondolatlanul a kitűzött célok felé, közben letarolva mindenkit magunk körül! Képzeljük el, mi lett volna, ha Jézus kidobta volna az első kanyarban a kicsinyhitű, értetlen tanítványokat, miközben Ő az emberiség megváltásának útján járt?
Vannak Istennek egyedi céljai is velünk, ebben természetesen ugyanúgy érvényesül, hogy Isten dicsőségére élhetünk. „Tudom, az Úrnak terve van velem…” – mondja egy régi gyerekének. Jártunk-e már úgy, hogy nem értettük a körülöttünk zajló, minket is érintő eseményeket, és mikor összeállt a kép, békességre leltünk? Ha megértjük Isten célját, a mindennapok eseményei új jelentést nyernek számunkra, mintha Isten személyre szabott kincses térképét tartanánk a kezünkben, és egyre több kincset fedeznénk fel a hívő életünkben. Meggyőződésem, a boldogságunk is attól függ, tudunk és akarunk-e Isten útján az Ő célja szerint élni.
„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek… Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre.” (1 Thesszalonika 4:3a.7) Amellett, hogy igyekszünk mindent Isten dicsőségére tenni, nem szabad elfeledkeznünk a jellembeli fejlődésünkről sem. Krisztus azt szeretné, ha egyre inkább hozzá hasonlóvá válnánk, ehhez pedig ismernünk kell céljait, vágyait, szívét. Isten ezeket csak azoknak árulja el, akik bensőséges kapcsolatban vannak vele, engedelmesek az Ő igéjének, és félik Őt. „Közösségben van az Úr az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.” (Zsoltárok 25:14)
A céltudatnak nemcsak földi vetülete van, hanem az örökkévalóság szempontjából is fontos. Pál írja a kolossébelieknek (3:1-2): „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” Mit hiszünk, mi vár ránk a halál után? Van-e reménységünk a mennyben, ahol Jézus helyet készített nekünk? Befolyásolja-e jelenlegi tetteinket, hozzááállásunkat az örökkévalóságba vetett hit? Életünk valóban a menny felé tart-e?
Senki sem azt fogalmazza meg, önző és sekélyes életet élne vagy céltévesztésben akar élni, ezért érdemes megfontolni, hogyan állunk Isten dicsőségének visszatükrözésével. Vajon a körülöttünk élők találkoznak-e rajtunk keresztül Istennel? Sose késő elfelejteni, ami mögöttünk van, és nekifeszülve futni a célunk, a menny felé, és akármilyen triviálist vagy nagyobb dolgot teszünk, mindent Isten dicsőségére tegyünk, miközben egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá válunk!