Horváth Dia írása
Példabeszédek 18:17: „Igaznak látszik az, aki először szól a perben, de sorra kerül ellenfele is, és megcáfolja.”
Nekem az egyik legnagyobb nehézséget az emberekkel való kommunikációban az igazság és a hazugság megkülönböztetése jelenti. Vannak élő hazugságvizsgálók, akik a legkisebb rezdülésből is hamar rájönnek, ha valaki nem őszinte, nekem ez elsőre a lehető legritkábban sikerül. Talán más is elgondolkodott már, mennyire aggasztja ez a probléma, de ha nem is, talán a fenti igevers alapján néhány gondolat újszerűen hat.
A Példabeszédek könyve sok helyen tartalmaz útmutatást a beszédünket illetően, és ebben az igeversben is ez a téma kerül felszínre. Az író egy bírósági per magasságába emeli a hétköznapi szituációt, ahol két szereplő van két történettel. Nem olvasunk a bíróról, de mindig van: ő az, aki eldönti a beszéd igazságtartalmát. Hétköznap ezek mi vagyunk, akik a beszéd tartalmára cselekszünk – vagy épp nem cselekszünk.
Az igevers úgy kezdődik, „igaznak látszik”. Itt már felmerülhet, miért csak látszik? Hát nem mindenki arra törekszik, hogy megbízhatóak legyenek a szavai? Talán észrevettük már magunkon vagy másokon, hogy bármennyire is igyekszünk, nem tudjuk mindig a teljes valóságnak megfelelően visszaadni a történteket. Ha pedig valaki mástól hallottuk, akkor ez hatványozottan igaz. Még ha a lehető legjobb indulat is van bennünk, beszédünk mindig csak a történet egyik oldalát fogja megvilágítani, ha pedig több emberen megy át, törvényszerűen torzul az eredeti információ.
Egy érdekes mondatra bukkanhatunk Sámuel első könyvében, miután Dávid megkímélte Saul életét (24:10): „Akkor ezt mondta Dávid Saulnak: Miért hallgatsz olyanok szavára, akik azt állítják, hogy Dávid a vesztedre tör?!” Saul a történet egyik felét ismerte, illetve úgy hitte, ismerte, és maradva az eredeti szóhasználatnál, Saul előtt „igaznak látszott”, hogy Dávid az életére tör. Csak úgy tűnt neki, Dávid meg akarja ölni, ám ez nem is állhatott volna messzebb az igazságtól, Saul mégis ez alapján cselekedett. Dávid kérdése egy kis időre ugyan visszafogta Saul indulatait, de két fejezettel később ismét azt olvassuk, Dávidnak menekülnie kellett.
Korábban azt írtam, a lehető legjobb szándék mellett sem lehet a teljes történetet átadni csupán az egyik oldal figyelembevételével. De mi van akkor, ha emögött még rosszindulat is megbújik? Ebben a helyzetben nehéz annak, akiről igaztalan vádak hangzanak el, de nehéz a „bírónak” is, hiszen a döntését súlyosan befolyásolja az elhangzott szó. A döntéshozónak mindig tisztában kell lennie azzal, ha csak az egyik felet hallotta, valószínűleg csak a történet egyik felét ismeri, pont mintha Saul és Dávid konfliktusát csak Saul információi alapján kellene megítélnie.
Mi van azokkal, akiket rágalmaznak? Igazságtalan érzés, amikor rosszabb a megítélésünk, mint amit mi el akarunk hitetni magunkról. Azonban sokszor megjelenik az emberi gyarlóság, amikor valamit nem értünk, és azt fantáziával, saját elgondolásainkkal igyekszünk pótolni. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán megértőbbek vagyunk, és nem pletykákra alapozva alkotunk véleményt egymásról. Péter első levelében (2:12) ezt olvassuk: „Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” Péter ezt Jézustól tanulta, aki a megfeszítése előtt így adott példát (Máté 27:13-14): „Akkor így szólt hozzá Pilátus: Nem hallod, mennyi mindennel vádolnak? Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott.” Jézusra záporoztak az igaztalan vádak, ő mégsem szólt egy szót sem, Istenre bízta ügyét.
Mi történik akkor, ha nem jön a másik fél (az igevers szerinti ellenfél), aki cáfolhatna? Ez esetben csak az érem egyik oldalát látjuk, a történet egyoldalú felét. Ekkor nincs a mérleg másik serpenyőjében semmi, ami kiegyensúlyozná az egyik fél állításait, és ha komoly vádak hangzanak el, azt rágalmazásnak hívjuk. Pál a korinthusiakhoz írt első levelében (5:11) így ír: „Most tehát azt írom nektek, hogy ne tartsatok kapcsolatot azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek!” Pál egy súlycsoportba teszi a rágamazókat a paráznákkal, nyerészkedőkkel, bálványimádókkal, részegesekkel és harácsolókkal, akiktől óv, nehogy közösséget vállaljunk velük. Gondolhatnánk, nem olyan nagy baj, ha egy kicsit kiszínezzük azt a pletykát, beletesszük a véleményünket, kiegészítjük a vakfoltokat. Pál azonban szinte hermetikusan el akarja zárni a gyülekezetet azoktól, akiknek szokásukká vált igaztalanul vádolni embereket. Miért? Mert ha megnézzük a többi bűnt az említett igeversben, azt a közös vonást vélhetjük felfedezni, hogy megosztja a szívünket: a paráznának a test a fontos, a nyerészkedőnek a pénz, a bálványimádónak más „istenek” (sokféle dolog lehet isten), a rágalmazónak a hamisság, a részegesnek az alkohol, a harácsolónak a tárgyak. Mindegyik elválaszt Istentől, sőt a szívünket hasítja ketté, ezek pedig megfertőzik és gyengítik a közösségen belüli kapcsolatokat, így Pál joggal óvja a gyülekezetet az ilyen hozzáállástól, mert ezekkel Isten nem tud közösséget vállalni.
Annak idején az egyetemen az egyik legfontosabb, amit megtanultunk, a forráskritika. Ez azt jelenti, ha olvasunk (vagy hallunk) valamit, azt nem fogadjuk el rögtön, hanem tanulmányaink, más szerzők művei alapján megvizsgáljuk, vajon hiteles-e a szerző, alátámasztja-e bármi az állítását. Bár a tudományban nincs egy abszolút forrás, amihez mindent igazítani tudunk, de a hitéleti kérdéseinkben nyugodtan használhatjuk a Bibliát egyfajta lakmuszpapírként, ami alapján el tudjuk dönteni, mi igaz, és mi nem. Évekkel ezelőtt járt az ifinkbe egy fiatalember, aki sok időt töltött azzal, hogy megértse a Biblia igazságait. Egy idő után már kevesebbet olvasta a Bibliát, és többet különböző más szerzőktől, akiknek nem volt olyan fontos, hogy hitelesen magyarázzák a Biblia igazságait. Egy idő után annyira felhígult a fiú olvasmánylistája, hogy a Biblia már egyáltalán nem volt neki mérce, és jobban hitt másnak, mint az igének. Egy idő után elmaradt a közösségünkből is, és sajnos, azóta sem jár keresztény gyülekezetbe.
A hétköznapi életben kicsit máshogy néz ki a forráskritika. Talán van olyan a környezetünkben, akinek a szavára kevéssé adunk, mert már tapasztaltuk, a mondanivalóját el kell osztani kettővel. De lehetnek olyanok is, akiknek a szavára jobban adunk, mert jó tapasztalataink vannak vele kapcsolatban. Pál apostol a thesszalonikaiakhoz írt első levelében (5:21) ezt írja: „mindent vizsgáljatok meg…”, amely tanács az élet több területén alkalmazható, de a beszédben különösen. Hallasz egy „hírt” valakiről, amit szívesen megosztanál? Döntést kellene hoznod valakivel kapcsolatban, akiről valaki állított valamit? Vizsgáld meg, mielőtt bármit teszel, mert lehet, mindez csak igaznak látszik, de később kiderül, a másik félnek is van egy története.
