Ráduly Emilre emlékezett a gyülekezetünk november 22-én. A jól ismert zeneszerző a mai napig nagy hatást gyakorol a keresztyén zenére. Az alábbi gondolatokkal emlékezünk rá, és a neki szentelt napra. 

 Ráduly Emil bácsi személyében egy nagy műveltségű és mély hitű embert ismerhettem meg. Életét beárnyékolták a háborúk és forradalmak, melyekből mégis le tudta vonni a legnagyobb tanulságokat arra vonatkozóan, hogyan is kellene élnie egy Krisztus-hívőnek. November 22-én, ünnepelve 90. születésnapját, egy kis képet kaphattunk munkásságából. Az énekek, amiket énekeltünk, mind komoly és mély tartalommal bírnak. Néhányat most mégis szeretnék ezek közül kiemelni, melyek nekem nagyon sok üzenettel bírnak. Ha az első énekre gondolunk, melyet a gyülekezettel közösen énekeltünk (Isten háza készen áll...), rögtön láthatjuk, mi a gyülekezetünk feladata. Emil bácsi ezt jóval korábban megírta nekünk, mint ahogy azt most kezdjük újra felismerni. Tárt ajtókat kell biztosítanunk a városban élők felé, hogy meghallhassák Istenünk hívását, elfogadhassák a legnagyobb ajándékot, amit csak Ő tud adni. 

Az Új erő c. kórusmű szintén olyan gondolatokat tár elénk, melyeket elméletben tudunk, és csak ha szorul a hurok a nyakunk körül, akkor jut az eszünkbe, a boldog békeidőkben sokszor elfelejtjük. Nem vizsgáljuk saját életünket, mennyire vagyunk lelkiekben gazdagok, mennyi időt és energiát fordítunk arra, hogy a szolgálatban hűséggel megálljunk. „Ha léted oly szegény, oly gyümölcstelen, áldozni, jót tenni már nincs erőd... Jézust keresd, Tőle kérj új erőt..." Ha nincs meg a kapcsolatunk, az igazi kontaktus Istennel, minden erőlködésünk hiábavaló lesz. Révész László gondolata megragadott, mikor arról beszélt egy előadásában, hogy ha nincs meg a kapcsolat a mennyei Atyával, és nem tudok magamon túl mutatni művészként, és nem töltöm be a feladatomat, akkor, amit szolgálatnak gondolok, csak szereplés. Ez az ének önvizsgálatra késztet, megnézzem, mennyire tudok Istenre mutatni, és ha azt veszem észre, hogy én kerülök a középpontba, még ott a lehetőség, hogy kérjek új erőt. 

A Vihar c. énekünk Jézus életéből azt az epizódot dolgozza fel, mikor a hajóban aludva viharba kerülnek, és a tanítványok kérlelésére lecsendesítette azt. Ez is egy olyan téma, amit fejből tudunk, mégsem merjük megélni. Látjuk körülöttünk a viharokat, és mint a tanítványok mindent megteszünk a magunk erejéből, hogy a hajónkat egyenesben tartsuk, hogy ne nyeljenek el a hullámok. Mindent kihajítunk az életünkből, amire úgy gondoljuk, nincs szükségünk (és ha őszintén belegondolunk, néha még Jézust is kidobjuk, mert nem fér bele a menekülésünkről való elképzelésünkbe). Szinte látom magam előtt, ahogy Jézus akár mosolyogva, akár haragosan szól a tanítványokhoz: „a szél és a vad vihar enged nekem..." Amíg ő az életünkben van, nem kell rettegni, idejében fog lépni, hogy megmentse életünket. Csak az a baj, hogy a legtöbb esetben Ő az utolsó, akihez fordulunk. Miután minden megpróbáltunk, és rájöttünk, hogy egyedül nem megy, csak akkor megyünk Hozzá... És a csoda az egészben, hogy ott van, vár, és segít. 

Az Él az Isten c. kompozíció, mint elhangzott, gyülekezetünk 100 éves évfordulójára készült. Emil bácsi, a történelemben is jártasan, nagyon távoli múltba is visszatekint. „Évszázadok egyre tűnnek, végtelenben vesznek el, sírba dőlnek nemzedékek..." Mint a történelemben annyiszor, és akkor is, 1992-ben, „... nép küzd néppel szüntelen." A darab koncepciója véleményem szerint, mikor a refrén („Él az Isten trónja áll, zengve szálljon Hozzá hálaének, Ő a szent és nagy Király, drága Pásztora Ő hű népének, tűz oszloppal vezet, és vélünk jár") először szólal meg, csak „tudásból" jelenik meg. Tanultuk, tudjuk, de nem hisszük úgy igazán. A második versszak után, mikor arról éneklünk, hogy a nehéz időkben vezetett minket, már jobban érezhetjük, hogy igen, él az Isten, és drága Pásztorunk nekünk. A sötét, viharos múltból átérkezünk egy fényesebb, boldogabb jelenbe: „Megújul az Úr kegyelme szent egyházán: mirajtunk..." Nem véletlenül választottam a hálaadó ünnepélyünkre is ezt az éneket. Gyülekezetünkben is sok dolog történt, mely elbizonytalanított minket, de ez a versszak tudatosíthatja bennünk, hogy Isten nem hagyott el bennünket, „... nemzedékről nemzedékre őrzi nyáját Pásztorunk." Itt már hittel és bizonyossággal énekelhetjük: él az Isten! Az utolsó versszak hálára buzdít minket: „... zengjen ének, zengjen a szív, zenjük együtt boldogan: Él az Isten..." 1992-ben, mikor az ezredforduló is a küszöbön állt, közben tőlünk délre dúlt a háború, és nem tudhattuk, mikor jön át hozzánk, mély bátorítást adhatott ez az ének. Ma, mikor szintén éles helyzetben élünk, az idegek pattanásig feszülnek, sok helyen az utcára sem mernek kimenni az emberek, ott áll a történelem Ura, és ígérete: „drága pásztora Ő hű népének, tűzoszloppal vezet, és velünk jár."

 

Bár Emil bácsinak életkörülményei nem voltak kedvezőek a tanulásra, Isten ajándéka mégis ki tudott benne teljesedni. Mindig adott mellé olyan embereket, akiktől tanulhatott. Egyik levelében felsorolta őket. Kamaszkorában, Hajdúböszörményben Pintye Zoltán honvéd-zenekari klarinétostól, később hegedűre Szendy Tihamér tanította, a Szendy vonósnégyes vezetője, zongorára pedig Uray Magda, a konzervatórium tanára oktatta. 1963-tól ugyanazokat a lépcsőket koptatta, melyeket én is a zeneművészeti szakközépiskolában. Itt zeneszerzésre Szabó Emil tanár úr tanította. Szabó tanár úr a zenei ismeretek mellett lelkiekben is eligazította, ahogy egyik levelében elmesélte nekem: „csak azt írd le, amit hiszel is." Testvéreket is meg kell említeni, Héthalmi Páth Károlyt és Bányai Jenőt, akik szintén nagy hatással voltak rá, valamint Beharka Pál és Gerzsenyi László testvéreket. A Debreceni Énekkarnak és a Központi Kórusnak is sokat köszönhet saját bevallása szerint, akik vállalkoztak nehezebb műveinek előadására, és a kórushangzást is kitapasztalhatta közös munkájuk során. Az említettek mellett az egyik legnagyobb segítsége felesége, Inci néni volt, aki mellett tudott szolgálatára koncentrálni. Nemcsak zeneileg, dallamilag, szövegileg értékesek és igényesek darabjai, hanem olyan gondolatokat akar bennünk elmélyíteni, melyeket ismerünk, alaposan tudunk, de sokszor elfelejtjük megélni. Saját életéből, tapasztalataiból merített, merít, saját magának is üzen műveivel, mint az igehirdető, aki először önmagára vetíti igehirdetését, csak utána adja át a gyülekezetnek. Álljon itt egy levélrészlet Emil bácsitól: „... testvéri segítségből élek. Ha az énekek örömet vagy áldást is adnak, az pedig Isten ajándéka. > Új éneket adott számba, Istenünk dicséretét < Zsolt. 40:4a"Úgy őrizzük Emil bácsi gondolatait, mint aki nem fél önmagától is megkérdezni: „... vajon Jézus, Mesterem, hogy lesz vélem megelégedve?"

Az énekek megtekinthetők Ványi Zoltán testvér jóboltából

P. Á.